Párizs, a századfordulón. Christian (Ewan McGregor) ragyogóan tehetséges, fiatal író, aki apja akarata ellenére Toulouse-Lautrec bohém körében tölti napjait. A festő vezeti be a Montmartre művésztársaságába, nem utolsó sorban pedig a mulatók csillogó, de dekadens, féktelen világába, ahol szinte minden elképzelhető - kivéve az őszinte szerelmet. Christian azonban őrülten beleszeret Párizs leghírhedtebb mulatójának legünnepeltebb csillagába. Satine (Nicole Kidman) a város leghíresebb kurtizánja, s a kánkán nevű botrányos táncáról ismert Moulin Rouge színpadán lép fel. Amikor Christian megjelenik az életében, választania kell a fiatalember szerelmes rajongása és egy másik férfi megszállott szenvedélye között...

Mítosz, dalban elbeszélve

Baz Luhrmann új filmjében a tőle megszokott, különleges látásmód szerint ötvözi a korszak kulisszáit a modern popdallamokkal, és teremt sajátos világot. A tragikomikus történet stilizált képei újrateremtik a korabeli Moulin Rouge elbűvölő, dekadens és mámoros hangulatot.
A MOULIN ROUGE története az Orpheusz-mítoszból merít, melynek hőse, a dalnok alászáll az alvilágba, hogy megtalálja és visszahozza szerelmesét. "Ez a mítosz az idealizmusról és a felnőttségről szól, és annak felismeréséről, hogy vannak dolgok az életben, melyek fölött nincs hatalmunk: ilyen például a szeretett társ halála, vagy a kapcsolatok, melyek nem tartanak örökké - mondja Luhrmann. - A mítosz szerint a veszteség vagy elpusztítja az embert, vagy lemerül az alvilágba, szembenéz vele és tapasztalatokkal telve, immár felnőttként tér vissza. A film főszereplője orpheuszi hős, akinek szerelmi viszonya tragédiába torkollik."
A filmben e mítosz áll a Luhrmann filmjeiből már ismert, sajátos színházi stílus középpontjában, melyet a rendező "vörös függöny" stílusnak nevez. "Veszünk egy egyszerű, valamelyik alapmítoszra építő történetet, és egy olyan túlrajzolt, általunk kreált világba helyezzük, mely egzotikus, mégis könnyen felismerhető - magyarázza a rendező. - A Kötelező táncok a csillogó tánctermekbe vitt el, a Romeo+Júlia Verona Beach furcsa világába. Ezúttal pedig 1899-ben, a Moulin Rouge-ban bonyolódik a történet.
A moziban a naturalizmus rendszerint álomszerű állapotba ringatja a nézőt, hogy az zavartlanul figyelhesse a valóságot, ha úgy tetszik, a kulcslyukon át. Mi egy olyan állandó elemet alkalmazunk, mely ráébreszti és végig emlékezteti a közönséget, hogy filmet néz, és arra ösztönöz, hogy vegyen benne részt. Ezt a feladatot látta el a tánc a Kötelező táncok-ban, Shakespeare négyszáz éves nyelvezete a Romeo+Júliá-ban. A MOULIN ROUGE-ban ez az egyezményes jel, melyet a közönségnek vennie kell, a zene, vagy egyszerűbben a dal. Igen, a film alapvetően musical, talán opera, végső soron dalban elmesélt történet."
A MOULIN ROUGE filmre vitele közel négyéves munkát jelentett Luhrmann és cége, a Bazmark számára. A világ több híres fotósa illusztrálta könyvben, amelyben a rendező a film kulisszatitkairól ír, így foglalja össze tapasztalatait: "A film végül is egy utazás története: az ifjúkori idealizmustól a felnőttkorig. Arról szól, miképpen változik egy ember igazsághoz, szépséghez, szabadsághoz, de legfőképpen a szerelemhez való viszonya."

"Realista mesterkéltség"

Luhrmann, miután eldöntötte, hogy új filmje musical lesz, mozgósította a Bazmark munkatársait, Craig Pearce társforgatókönyvíró, valamint Catherine Martin látványtervezőt, és társaságukban Párizsba utazott, hogy megírják a forgatókönyvet és alapos történeti kutatásokat végezzenek a századforduló Montmartre-járól. A korabeli Párizs és a Moulin Rouge világát úgy akarták visszaadni, ahogy az akkori közönség érezhette magát a zene, a tánc, a szex, a színház és a modern gondolkodás e sajátos kavalkádjában. Mindenről tudni akartak a kánkántól Toulouse-Lautrecen át az írókig és újságírókig, akik megörökítettték benyomásaikat a 19. század végi mulatóról. A filmesek rájöttek, miben különbözött ez a klub a többitől, mi adta modernségét. Leginkább az, hogy lehetővé tette az addig szigorúan elkülönült társadalmi osztályok kötetlen érintkezését, hiszen itt szemtől szemben találkozhattak az arisztokraták és a parvenük a kétkezi munkásokkal, művészekkel, világfiakkal, táncosnőkkel és munkáslányokkal. "A Moulin Rouge-t leginkább a 70-es években működő New York-i Studio 54-hez tudnám hasonlítani - mondja Craig Pearce. - Az is olyan hely volt, ahol befolyásos gazdagok és szegény fiatalok együtt szórakoztak. Pontosan ez a gondolat motiválta Zidlert, a mulató egykori impresszárióját is. Ő és Joseph Oller építették fel a »Nők palotáját«, melynek lényege a kánkánnak nevezett táncőrület volt, a kor egyfajta sztriptíze."
Mialatt Luhrmann és Pearce a forgatókönyvön dolgoztak, Catherine Martin a párizsi tapasztalatokkal és a felhalmozott információkkal felvértezve hozzálátott a film látványtervének megalkotásához. Luhrmann elvárásait követve nem a történelmi tények szolgai újraalkotására törekedett, hanem hogy új, stilizált világot hozzon létre. "Mindig rendkívül alaposan kezdjük a munkát, precízen felépítjük az adott környezetet, hogy aztán később, a történet érdekében céljainknak megfelelően átalakítsuk az egészet - magyarázza Martin. - Átformáljuk a korabeli dolgokat, hogy a ma közönségéhez közelebb kerülhessenek. Baz olyan világot akart létrehozni, melynek stílusát a »realista mesterkéltség« jellemzi legjobban. Az általunk kreált Párizsba az ő elképzelései szerint született musical remekül illeszkedik. Olyan hely, ahol természetes, hogy dalra fakad az ember."
"A »vörös függöny« stílusban készült filmek egyik legfőbb ismertetőjegyei a klasszikus mozifilmekre emlékeztető utalások - mondja Luhrmann. - A MOULIN ROUGE-ban például a 30-as, 40-es és 50-es évek csillagainak jellegzetes hajviseletét és öltözékét idézzük: Marlene Dietrich a Kék angyal-ban, egy csipetnyi a Kabaré-ból, tisztelgés Rita Hayworth előtt (Gilda). Reméljük, ez az állandó utalás és visszautalás segíti a közönséget, hogy jobban megértse a történelmi hátteret. Nagyon fontos, hogy a nézők könnyen megértsék a történetet. Ebben a musicalben nem lassan és feltűnés nélkül adagoljuk a szereplőket és a helyzetet megvilágító elemeket, itt minden gyorsan és nyíltan történik."
A zene és a dalok valóban alapvetőek a karakterek és a történet szempontjából, ám a Luhrmann által választott műfaj elég merész vállalkozásnak tűnt. A filmmusical ugyanis már jó ideje kiment a divatból, így aztán új utakat kellett keresnie, hogy a mű megszólíthassa a mai közönséget. A kulcs: a színészek eldalolják a történetet. "Feltett szándékunk volt a dalok írásakor, hogy azok ne pusztán díszítmények legyenek, hanem a történet szerves részei - magyarázza Pearce. - Így viszont nagy és erős gesztusokkal kellett dolgoznunk, és a jeleneteket olyan mértékig széleseíteni, a karaktereket annyi energiával feltölteni, hogy ne lehessen mást tenni, mint ÉNEKELNI!"
"Baz nem kevesebbet tett, mint létrehozott egy teljesen újfajta musicalt - véli Fred Baron producer. - A klasszikus formát felrázta, új elemekkel vegyítette, és kevert egy új koktélt. A hagyományos hollywoodi musicalben a színészek dalra fakadnak, és a néző tudja, hogy mindezt előre felvették. A mi színészeink valami egészen merész dolgot tettek: élőben énekeltek a kamera előtt. Baz azt az érzést akarta felkelteni, hogy az éneklés maga a színjátszás, és hogy nem hagytuk el a történet világát egy zenés epizód kedvéért. A szereplők belső hangja egy musical hangja lett."
Bár a színészek eléneklik a történetet, Luhrmann már a kezdetekkor eldöntötte, hogy "a film nem elsősorban a hangról, és másodsorban a karakterekről szól, hanem színészekről, akik a szerepeiket dalban adják elő. Két olyan embert kellett találnunk a főszerepekre, akik mindenekelőtt színészek, de énekelni is jól tudnak."